SzitakötőAnya

Nos, hol is kezdjem...A címben megjelölt két egyénnel néha (na jó...sokszor!) tényleg nem egyszerű az ÉLET.  Pláne akkor, ha mindkettő bal lábbal kelt fel és a jobb lábuknak szó szerint lába kélt valahol Narniában. Ilyen és hasonló "csodák" édesítik - vagy éppen keserítik - a hétköznap reggelein történő készülődést. Előfordul, hogy úgy érzem, ennél jobban már nem lehetne fűszerezni az indulás előtti perceket, de akkor tutira előhozakodnak valami új dologgal.  Néha olyan, mintha egy igazán sokoldalú színésznő lennék, nem minden szerepben tökéletes tehetséggel megáldva, bár ezzel szerintem a legtöbb anyatársam simán tud azonosulni. Ez a covid-mizéria sem könnyít a helyzeten; bár már játszottunk farsangosat (többször!), amikor én voltam a vírus és nem csak a házból, hanem az idegeimből is sikerült kikergetniük...kijelenthetem, hogy vírus szerepben megsemmisültem ... A legtöbb nap úgy telik, mintha ötvöznénk egy kis Harry Pottert (varázslatnak megfelelő tevékenységek hálójában),

Most bizonyára arra számítotok, hogy valakinek a születésnapja alkalmából ragadtam billentyűzetet. Bár így is fel lehet fogni. Minden ember életében legalább egyszer van egy olyan szakasz, amikor úgy érzi, bármit és bárhogyan tesz, egyre csak lejjebb csúszik azon a bizonyos csúszdán... Mint egy kisgyerek, aki a játszótéren a csúszda aljáról kapaszkodva próbál feljutni a "csúcs"-ra, egyre csak próbálkozik, aztán visszacsúszik. Van olyan, hogy egy pillanatra sikerül feljebb jutni, majd újból elölről kell kezdenünk. Tudjuk, hogy "sosem szabad feladni", de valójában van egy pont, amikor egy kicsit azért feladjuk. Mert belefáradunk a sok próbálkozásba. Mert elég volt. Néha "kell" is az önsajnálat. Azonban előfordul, hogy annyira benne ragadunk a "lecsúszott gyerek" szerepében, hogy mindent, ami körülvesz, negatívan látunk és azt gondoljuk, az egész világ ellenünk van. Tudjuk, hogy feljebb kell jutni, a gödörből ki kell mászni, de nem tudjuk, hogyan.