Élet egy kiskamasszal és egy majdnem kiskamasszal...

Nos, hol is kezdjem...A címben megjelölt két egyénnel néha (na jó...sokszor!) tényleg nem egyszerű az ÉLET. 

Pláne akkor, ha mindkettő bal lábbal kelt fel és a jobb lábuknak szó szerint lába kélt valahol Narniában. Ilyen és hasonló "csodák" édesítik - vagy éppen keserítik - a hétköznap reggelein történő készülődést. Előfordul, hogy úgy érzem, ennél jobban már nem lehetne fűszerezni az indulás előtti perceket, de akkor tutira előhozakodnak valami új dologgal. 

Néha olyan, mintha egy igazán sokoldalú színésznő lennék, nem minden szerepben tökéletes tehetséggel megáldva, bár ezzel szerintem a legtöbb anyatársam simán tud azonosulni.

Ez a covid-mizéria sem könnyít a helyzeten; bár már játszottunk farsangosat (többször!), amikor én voltam a vírus és nem csak a házból, hanem az idegeimből is sikerült kikergetniük...kijelenthetem, hogy vírus szerepben megsemmisültem ...

A legtöbb nap úgy telik, mintha ötvöznénk egy kis Harry Pottert (varázslatnak megfelelő tevékenységek hálójában), némi Gyűrűk urával (ilyenkor azt érzem, én vagyok a gyűrű mind fölött, aki kegyetlen), de beszáll Narnia is (a szekrény, amely mindent elnyel...), ahogy már az elején is említettem. Van, hogy még csatlakozik Bogyó és Babóca, de már csak olyan hasonló kérdéseket elém tárva, hogy például hogyan kell lecsúszni a szivárványcsúszdán. Hát ja, én gyakran a Mission Impossible-ben érzem magam, de jóval több felvonásban, mint amennyi része eddig létezett. A Halálos Iramban 122. része lebeg néha a szemem előtt, amikor a nyolcezerháromszázhatvanhetedik "indulnunkkellmárvégreeee" után beülünk az anyataxiba és a motor izzítása után megkezdődik a néha Váratlan utazás. 

Na, azért nem minden reggel ilyen ám... 

A kiskamasz már olyan szinten elkezdte élni társasági életét, hogy az ajtaján néha megjelenik egy képzeletbeli STOP tábla, én pedig távol álljak attól, hogy a kacagásoktól zengő, közben halkan csevegő, lassan 9 évesemet megzavarjam a világ legfontosabb dolgainak megtárgyalásakor. Van, hogy ilyenkor a majdnem kiskamaszhoz tipegek, hogy "jáccunkmáegyet"... Na, ő megölel és az értésemre adja, hogy "Anya, most egy kis magányra van szükségem, nagyon húzós hetem volt, de nagyon szeretlek". Hát amíg ő kimagánykodja magát, a másik pedig a szociális életét éli, addig én is mindig igyekszem kitalálni valamit. Bár őszintén szólva, nagyon nem kell megerőltetni az agyamat, mert mindig az orrom/szemem előtt van valami, vagy éppen a lábam alatt egy karkötő-/nyakláncdarab éles kis részecskéi. Azt hittem, a földön maradt, szobából kiosonásban eltaposott legónál nincs rosszabb...Aztán rájöttem, hogy tévedtem... Az echte csajos dolgok már szinte a csapból is folynak nálunk és néha - ki tudja, hogyan - nem a helyükön nyomulnak, hanem éppen a talpamba beleállva, a zoknit átlyukasztva helyezkednek el. 

Más téma, másik kedvenc: "azonnalmegcsinálomanyaaaa". Oké, igazából mindig megcsinálják, ha kérek valamit, na de itt lép közbe némi időutazás néha. Előfordul, hogy én gondolkozom el azon, hogy már tényleg kismilliószor megismételtem-e ugyanazt a mondatot, vagy már az Agymanók dolgoznak és nem tudnak megegyezni, hogy éppen deja vu-m van, vagy emlékezetkiesésem. Elárulok egy titkot: van, hogy fogalmam sincs, pláne egy hosszú, tartalmas nap, hét után. Tehát most remélem, megnyugodott mindenki, hogy nincs egyedül a gyakori hullámvasút-feelinggel megspékelt "ténylegjóanyavagyoke"- gondolattal. Igen, jó anya vagy, jól csinálod. Tudod, miért? Mert ezen gondolkodsz... ;) 

Akármennyire is vannak szituk, amikor már nem tudom, hogy a képzeletbeli agyvizem forr, vagy esetleg éppen gőzmozdonynak adom ki magam, ennél hálásabb, önzetlenebb feladat nincs az Életben. Ugyanakkor iszonyatos felelősséggel is jár, hiszen szülőként a mi feladatunk, hogy szárnyakat adjunk a csemetéinknek, amelyekkel majd repülni tudnak. Sajnos egy valamit sokan elfelejtenek: nem helyettük kell repülnünk, az irányt és a módját ők választják majd meg. A mi feladatunk olyan, mint egy híd alapkőletétele. A kezdő darabot mi adjuk, de a többit ők rakják majd ez mellé. Ha göröngyös is lesz, példát kell mutatnunk, hogy akkor is képesek lesznek egy stabil hidat felépíteni, ha néha akadályokba ütköznek. Ezért van szükségük a sok szép élmény mellett az esetleges kudarcokra is. Ha megértik, hogy nincs annál nagyobb érdem, amikor egy kudarc után újra talpra állunk, az egyik legnagyobb kincset adjuk tovább nekik: a hitet önmagukban. 

Csodálkozva nézem a tükör előtt fésülködő, "nemmindegymárhogyállahajam" lányomat... Ámulva hallgatom, ahogy mesélik esténként a napi történéseket. Mert már nem az a téma, hogy melyik babával játszottak az oviban, vagy éppen milyen plüssállatkával fognak aludni éjjel. Már az érzelmeikről beszélnek, a világhoz való hozzáállásukról, az izgalmas, szép, esetleg nehéz pillanatokról. Már azt kérdezik, milyen a szerelem... Már ők válogatják ki, hogy a farmerhez melyik felső passzol... Néha kicsit megállítanám az időt... De tudom, hogy nem lehet. Éppen ezért kell kiélvezni azt, ami MOST van. Ezért is lesz a nyolcezerháromszázhatvanhetedik "indulnunkkellmárvégreeee" valami miatt különleges. Ezért lesz a Narniában eltűnt jobb láb esete valami miatt egyedi. És ezért lesz az éjjel a mosdóba halkan osonás közben a lábujjaim közé beálló karkötő vagy hajcsat helye a talpamon életre szóló nyom...

A fentiek miatt lesz a "nemtudodhányadiknekedkészültszívecske" mindegyike csodaszép és a következő, papírzsepire felírt mondat pedig egy összehasonlíthatatlan, örök emlék: "Anya, Te az életem fénnyel, a szívemet pedig szeretettel töltöd meg."

Éljetek meg minden pillanatot...akkor is, ha sokszor ott is befonjátok a hajatokat, ahol alapvetően nincs is... Éljétek meg a MOST-ot, a múlt emlékeivel, a jövőt pedig építsétek a múlt és a jelen fonatára, úgy, hogy majd egyszer elmondhassátok: ha hibáztam is és sokszor nehéz is volt, mindent tiszta szívből, ÉRTÜK tettem... Mert mi majd egyszer Bennük élünk tovább... és azt a bizonyos fonatot egyszer majd Ők építik tovább...  <3