Már értem, Anyu!
Kedves Olvasó!
Kicsit most más jellegű írást olvashatsz; egy levelet, amelyet Anyukámnak írtam, aki lassan 8 éve már nincs közöttünk. Akit olyan hirtelen veszítettem el, mint az a pillanat, amikor elfújjuk a gyertyákat a szülinapi tortán. Valójában nem is veszítettem el, hiszen bennem él tovább. Az alábbi levél megírását Odafentre címeztem, a csillagokhoz és tudom, hogy rajtam kívül sokan osztoznak hasonló érzésekben, ez sarkallt levelem megosztására.
Az alábbi sorok nem könnyekkel telve, hanem hálával átitatva íródtak, hogy megadatott számomra egy olyan csodálatos Édesanya, amilyen az enyém volt. Ugyan melankolikusnak tűnhet első olvasatra, de tudom, hogy sokat értik és átérzik a tartalmát.
Drága Anyu!
Már én is tudom... az évek múlása nem gyógyítja a léleksebeket. Annak ellenére, hogy egy testi seb - mint amikor nagyokat estem görkorival - milyen hamar képes gyógyulni, regenerálódni, a lélek erre azonban képtelen. Az összegyűrt papír sem lesz ugyanolyan, mint amilyen "újkorában" volt. Maradhatnak rajta nagyobb gyűrődések és egészen kicsik is. Lehet, hogy egy-egy helyen el is szakad. A hibát aztán próbáljuk megragasztani. De az is lehet, hogy így bármely kis mozdulattal még nagyobb lesz a szakadás. Oly sokat mondogattad: "Kislányom - mindig így szólítottál, kedves, lágy hangon - , tudod, egyszer majd úgy érzed, repülsz, mint egy színekben pompázó kis Szitakötő, de lesz, amikor majd néhány esőcsepp is képes arra, hogy letaszítson a földre. De hát ilyen az Élet, az a nagybetűs. Ahhoz, hogy tudd, mi a jó és szép, tudnod kell, milyen a bánat és a küzdelmes pillanatok..." - közben mindig a szemembe néztél, szemeid egyszerre ragyogtak rám, s úsztak egy számomra akkor még érthetetlen homályban. De már értem, Anyu! Már tudom, hogy nem porszemet fújt szemedbe a viharos szél. Csak meg akartál óvni, ameddig tudsz, hogy milyen önző, kegyetlen és reménytelen tud lenni néha ez a világ. A féltés apró, arcodon legördülő könnycseppjeiben benne volt a Benned rejlő összes boldogság, szomorúság, hit, remény és szeretet. Letörölted a könnyeidet, s közben megjegyezted: "Ilyen könnyen semmit sem tudsz majd letörölni a szíved térképéről. De mindig higgy abban, hogy a könnyekkel átitatott zsebkendő kis idő elteltével megszárad. Hiszen az idő mindent megold." Ez utóbbi mondatot hányszor hallottam már. Hányszor próbálják együttérzésüket mutatni olyanok, akiknek fogalma sincs, mi zajlik igazán odabent. Akiknek a legbelső ajtót nem lehet kinyitni. Amíg ez az ajtó zárva van és nincs, akinek van hozzá kulcsa, addig ezek csak üres szavak... Sokszor mondogatom én is: Az idő mindent megold.
Még valamit értek, Anyu! És most nekem is olyan a mosolyom, mint amilyen a Tiéd volt, és úgy nézek a lányaimra, ahogyan Te néztél rám. Már Beléd látok. És Veled érzek. Minden egyes mozzanatot. Már tudom, milyen volt, amikor feleseltem. Amikor csak a saját igazamat szajkóztam és a fejem után mentem. Amikor kamaszként dühösen kirohantam az ajtón. Amikor ragyogó szemmel meséltem Neked az első szerelemről. Az első csókról. Az első csalódásról. Te mindig ott voltál. Megértettél és ha kellett, éjszakákon át vigasztaltál. Úgy öleltél, ahogy senki. És úgy néztél rám, ahogy senki. Sosem lehetek elég hálás ezekért a pillanatokért. Már tudom, érzem és értem. És én is szeretném ezt továbbadni. Egyszerre büszkeség, boldogság, de közben végtelen kétségek és szomorúság összefonódása. Én is azt akarom, hogy boldogok legyenek. A nemrég két kis copfos kislány lassan tinilányokká cseperednek. A két kisunokád, akiket nem sokáig ölelhettél, akiknek imádtad befonni a selymes kis haját. Ugyan kis idő adatott meg, de öröm számomra, hogy különleges, összehasonlíthatatlan érzéseket ajándékozhattam Neked.
És még egy utolsó, amit megértettem, amelyet szintén az idő hoz magával. Sokszor bámultalak irigykedve - kamaszlányként- , ahogy tükörbe nézel, ahogy a világ dolgait feldolgozod, ahogy hiszel Magadban és bennem. Emlékszem, egyszer megkérdeztelek, mi lenne a legfontosabb, amit bárhová Magaddal vinnél. Elég gyorsan jött a válasz: "A hit és a remény, nem tudok választani, de ezek a legfontosabbak". Kicsit gondolkoztam, mire gondolsz. Milyen hit? És a remény? De már ezt is értem, Anyu! A hit az önmagunkba vetett hit, hogy bármilyen rossz dolog is történik velünk, ha hisszük, hogy képesek vagyunk rá és a remény vezet erre az útra, akkor nincs lehetetlen. Ha valami nem éppen úgy sül el, ahogy terveztük, van "B" út. És van "C" is és ha kell, akkor "Zs" is!
Már értem, Anyu! Sok mindent értek. És köszönöm! Köszönöm, hogy ilyen emberré válhattam. Köszönöm, hogy ilyen Anya lehetek! Olyan, amilyen Te is voltál.
Szeretettel ölel:
Évike
- ahogy mindig is szólítottál -
U.i.: Szeretlek! És sosem feledlek.
Megjegyzések
Megjegyzés küldése