SzitakötőAnya

Kedves Olvasóim! Sajnos képtelen voltam más címet adni ennek a bejegyzésnek. Mondjuk azt, hogy a nyári szünet csodás, tele számos élménnyel, programmal... Naná, ez így van. De azért azt is említsük meg, hogy minitini csajokkal sok-sok "izgalmat" is hoz ez az időszak. Amikor már lement a "de jó, hogy vége a sulinak + imádom, hogy ennyi időm van - feeling", előfordul, hogy nehezen találják fel magukat a csajok. Ha éppen nem idill van (azért néha akad), akkor az egymás oda-vissza szekálása anyai szemmel (és füllel!) olyan "mindjárt-a-falra-mászok" vagy "elfutok-egy -lakatlan-szigetre"- hangulatba taszít.  Ilyenkor számos taktikával próbálkozunk:  1. Ne már csajok, ezen kell vitázni! Ugyan! 2. Üljetek le és beszéljétek meg! A kiabálás nem old meg semmit.  3. Ez most komoly? Tényleg az a baj, hogy átlóg a nagylábujja fél centivel a küszöbödön és rád néz? 4. Ha nem hagyjátok abba, akkor nem ...! (ez a mondat határtalan mennyiségű lehetőséget rejt...) 5

 - Már megint elbénáztam...  - Nem lehet igaz, hogy ilyen szerencsétlen vagyok! - Ez tuti csak velem történik...  - Miért nem sikerült??? Vagyunk egy páran, akik fejében ezek a mondatok már nem egyszer záporoztak, sőt mi több, bizonyos élethelyzetek egy tomboló viharral való küzdelem következtében a mélybe taszítottak.  Van az a pont, amikor úgy érezzük, feladjuk. Ez is "kell". Minden veszteséget meg kell "gyászolni", legyen az egy szeretett személy elvesztése, egy házasság kudarcba fulladása, egy régóta dédelgetett álom elhalványulása, vagy akár az a pillanat, amikor minden lépcsőfokra sikeresen léptél, de a legutolsóról lecsúszott a lábad.  Előfordul, hogy a környezetünk nem éppen a megfelelő módon próbál lelket önteni belénk:  ~ Ne sajnáltasd már magad!  ~ Te csak panaszkodni tudsz! ~ Miért nem állsz talpra végre??? Vagy éppen közhelyekkel próbálnak minket jobb belátásra bírni: ~ Az idő majd megoldja... Ez utóbbi talán igaz is... Egy idő után vannak érzések, amel