SzitakötőAnya

Kedves Olvasóim! Sajnos képtelen voltam más címet adni ennek a bejegyzésnek. Mondjuk azt, hogy a nyári szünet csodás, tele számos élménnyel, programmal... Naná, ez így van. De azért azt is említsük meg, hogy minitini csajokkal sok-sok "izgalmat" is hoz ez az időszak. Amikor már lement a "de jó, hogy vége a sulinak + imádom, hogy ennyi időm van - feeling", előfordul, hogy nehezen találják fel magukat a csajok. Ha éppen nem idill van (azért néha akad), akkor az egymás oda-vissza szekálása anyai szemmel (és füllel!) olyan "mindjárt-a-falra-mászok" vagy "elfutok-egy -lakatlan-szigetre"- hangulatba taszít.  Ilyenkor számos taktikával próbálkozunk:  1. Ne már csajok, ezen kell vitázni! Ugyan! 2. Üljetek le és beszéljétek meg! A kiabálás nem old meg semmit.  3. Ez most komoly? Tényleg az a baj, hogy átlóg a nagylábujja fél centivel a küszöbödön és rád néz? 4. Ha nem hagyjátok abba, akkor nem ...! (ez a mondat határtalan mennyiségű lehetőséget rejt...) 5

 - Már megint elbénáztam...  - Nem lehet igaz, hogy ilyen szerencsétlen vagyok! - Ez tuti csak velem történik...  - Miért nem sikerült??? Vagyunk egy páran, akik fejében ezek a mondatok már nem egyszer záporoztak, sőt mi több, bizonyos élethelyzetek egy tomboló viharral való küzdelem következtében a mélybe taszítottak.  Van az a pont, amikor úgy érezzük, feladjuk. Ez is "kell". Minden veszteséget meg kell "gyászolni", legyen az egy szeretett személy elvesztése, egy házasság kudarcba fulladása, egy régóta dédelgetett álom elhalványulása, vagy akár az a pillanat, amikor minden lépcsőfokra sikeresen léptél, de a legutolsóról lecsúszott a lábad.  Előfordul, hogy a környezetünk nem éppen a megfelelő módon próbál lelket önteni belénk:  ~ Ne sajnáltasd már magad!  ~ Te csak panaszkodni tudsz! ~ Miért nem állsz talpra végre??? Vagy éppen közhelyekkel próbálnak minket jobb belátásra bírni: ~ Az idő majd megoldja... Ez utóbbi talán igaz is... Egy idő után vannak érzések, amel

Hiába hiszed, hogy felnőtt vagy, hogy "érett" és hogy bármit megtehetsz... Egy olyan utazáson veszel részt, amely a leghosszabb, a legtartalmasabb és a legegyedibb. Csak a Tiéd. A Te UTAD.  Ha kívülről nézed, egy filmként peregnek a jelenetek. Te vagy a főszereplő. Számos mellékszereplővel találkozol, akik formálják, egyengetik. Akik terelnek, ellöknek, vagy épp letaszítanak és göröngyös útra visznek. Akik felemelnek, kezet nyújtanak és kihúznak a gödörből. A völgy után indulhatsz a hegyre fel, de egy földrengés következtében elnyelhet a végtelen mélység is.  A Te DÖNTÉSED, hogy merre indulsz. Néha kicsit el KELL süllyedned a mocsárban... hogy értékelni tudd, milyen volt, amikor biztos talajon jártál.  Utazunk... Állomásokhoz érünk. Minden ÁLLOMÁS egy-egy mérföldkő is egyben. ELSŐ nap az óvodában, remegő térdek, ismeretlen emberek sokasága... olyan elveszett voltál, de aztán megtaláltad a helyed; emlékszel, amikor először lépted át az iskola kapuját? Egy új kezdet, de egyben

(Kép forrása: https://ligetmuhely.com/szitakoto/tuske-es-tovis/ 2022.12.21.)  - Látod? Itt! - mutatok rá a szúrás helyére.  Nem látja. Közelebb hajol, hosszasan szemléli. Még mindig nem látja.  - Pedig óriási nyomot hagyott. Nézd! Itt! A szívemben. Vannak sebek, amelyek szemmel látható nyomot hagynak és vannak olyan sebek is, amelyek lelkünkbe mélyednek. A belső sebeink olyanok, mint a láthatatlan súly a vállakon, amelyet a legtöbb ember cipel nap mint nap.  A felgyorsult világunk mintha sokszor nem engedné, hogy a pillanatnak éljünk, hogy a szívünk szerint döntsünk, csak a racionális agyrészünk dolgozhat. Miért is? Talán... mert kényelmesebb? Vagy könnyebb? Talán ezért is. Vagy talán azért, mert félünk. Félünk attól, hogy sebezhetővé válunk. Ha álarcban, robotként teljesítünk, akkor van egy maszkunk és egy védőpáncélunk, amelyen semmi sem tud áthatolni.  Vajon meddig vagyunk képesek ebben az általunk alkotott burokban létezni? Többször teszünk lépést és próbálunk megnyílni, mint a szi

                                                                               -HAHÓ! Kop-kop! Van itt Valaki?  -Ki van itt? - Most nem válaszol senki. Csak csend honol... És óraketyegés. Tik...Tak...Tik...Tak... A madarak pergő csőrcsatája és szivárványos dallamaik szűrődnek be az ablakon. Körbenézel. Nincs ott senki más, csak Te. Egyedül. És egy Tükör. Ott állsz. Előtte. Mély levegőt veszel, lassan kifújod (állítólag így kell) és mosolyra ráncolod az arcodat. Belenézel. Mintha ismernéd azt a valakit, de mégis Idegen. Mint egy vacak filmjelenet, amely közben drámai háttérzene szól és a hatást várod. De semmi. Látod az arcot. Az arcodat. Még ott bújik a kisgyerek benned. Néha előkerül, próbálkozik. De az elvárások, a megfelelési kényszer miatt, amelyeket a társadalmi szerepe(i)dben dobnak rád, időnként - egyre többször - elszökik.  Aztán jön egy-egy pillanat, amikor két kis copffal, rózsaszín vattacukorral a kezében ismét a varázslatos hajóhintát figyeli fodros kis nyári ruhájában és a

Nos, hol is kezdjem...A címben megjelölt két egyénnel néha (na jó...sokszor!) tényleg nem egyszerű az ÉLET.  Pláne akkor, ha mindkettő bal lábbal kelt fel és a jobb lábuknak szó szerint lába kélt valahol Narniában. Ilyen és hasonló "csodák" édesítik - vagy éppen keserítik - a hétköznap reggelein történő készülődést. Előfordul, hogy úgy érzem, ennél jobban már nem lehetne fűszerezni az indulás előtti perceket, de akkor tutira előhozakodnak valami új dologgal.  Néha olyan, mintha egy igazán sokoldalú színésznő lennék, nem minden szerepben tökéletes tehetséggel megáldva, bár ezzel szerintem a legtöbb anyatársam simán tud azonosulni. Ez a covid-mizéria sem könnyít a helyzeten; bár már játszottunk farsangosat (többször!), amikor én voltam a vírus és nem csak a házból, hanem az idegeimből is sikerült kikergetniük...kijelenthetem, hogy vírus szerepben megsemmisültem ... A legtöbb nap úgy telik, mintha ötvöznénk egy kis Harry Pottert (varázslatnak megfelelő tevékenységek hálójában),