Ez a nap más, mint a többi...

Most bizonyára arra számítotok, hogy valakinek a születésnapja alkalmából ragadtam billentyűzetet. Bár így is fel lehet fogni. Minden ember életében legalább egyszer van egy olyan szakasz, amikor úgy érzi, bármit és bárhogyan tesz,
egyre csak lejjebb csúszik azon a bizonyos csúszdán... Mint egy kisgyerek, aki a játszótéren a csúszda aljáról kapaszkodva próbál feljutni a "csúcs"-ra, egyre csak próbálkozik, aztán visszacsúszik. Van olyan, hogy egy pillanatra sikerül feljebb jutni, majd újból elölről kell kezdenünk. Tudjuk, hogy "sosem szabad feladni", de valójában van egy pont, amikor egy kicsit azért feladjuk. Mert belefáradunk a sok próbálkozásba. Mert elég volt. Néha "kell" is az önsajnálat. Azonban előfordul, hogy annyira benne ragadunk a "lecsúszott gyerek" szerepében, hogy mindent, ami körülvesz, negatívan látunk és azt gondoljuk, az egész világ ellenünk van. Tudjuk, hogy feljebb kell jutni, a gödörből ki kell mászni, de nem tudjuk, hogyan. Keressük a megoldást, a fényt az alagút végén. Próbálunk másokba kapaszkodni. Olvasgatunk erről, motivációs videókat nézünk, azokban a percekben úgy érezzük, hogy "ez az, igen, képes vagyok rá", aztán ... egyszerűen van, hogy kicsúszik az irányítás a kezünkből. De ez nem szégyen! Aki ilyet soha nem élt meg, az vagy nem képes beismerni saját magának, vagy olyan tökéletes álarcot vesz fel, hogy saját maga is elhiszi, amit a külvilág felé mutat. 

Az első lépcsőfok az, hogy felismerjük, hogy ideje végre megfordítani a dolgokat. Sokszor az kell, hogy valaki keményen észhez térítsen minket. Hát, ezért hiszek már abban, hogy minden OKkal történik és minden emberrel okkal találkozunk. Valaki azért lép az életünkbe, hogy az általa "közvetített" buktatókkal erősödjünk, valaki azért, hogy csodákat éljünk át, és valaki azért, mert a mi segítségünkre van szüksége. A buktatókkal, az akadályokkal való megküzdés a legnehezebb, hiszen ilyenkor az fut végig a winchesterünkben, hogy miért pont mi, miért pont most és miért pont így. Ha nem ezekre a miért-ekre keressük a választ, hanem arra, HOGYAN oldjuk meg, milyen kapaszkodóink lehetnek -mindenkinek van! -, akkor eljutottunk oda, ahonnan van esély újrakezdeni.

Az újrakezdés... a múlt belénk vésett félelmeivel együtt lépünk a második lépcsőfokra. Hiszünk, mert hinni AKARUNK. És bízunk, mert BÍZNI akarunk. Ezúttal úgy, hogy nem koppanunk. Én HISZEK abban, hogy minden BEFEJEZÉS egy új KEZDET és minden kezdet ezáltal egy új ESÉLY. Esély arra, hogy másképp láthassunk, hogy az eddig rejtett mosoly újra feltörjön, hogy az eddig szétszakított szív ismét egybeforrjon, hogy a tükörkép megint egy élettel teli, életre érdemes arcot, lelket mutasson. 

Ez a nap MÁS, mint a többi... Mert eljön az a pont, amikor nem AKARJUK feladni. Amikor rájövünk, mennyi AJÁNDÉK van az Életben, ami eddig egy képzeletbeli dobozkában volt, elzárva. Amit lehet, hogy eddig épp mások zártak el, ha nem is szándékosan. Emiatt nem lehettünk igazán önmagunk. Higgyétek el, egyszer mindenkinek eljön az a pont, amikor kapunk olyan szavakat, amelyek igazán szívből, csak nekünk szólnak. Ha megtanuljuk értékelni az apró örömöket; egy napsugarat egy szürke napon, egy gyermeknevetést, amely megtöri a gyászos csendet, egy dallamot, amelyet régen hallottunk és oly' közel áll hozzánk, vagy egy őszinte tekintetet, amelyet egy csodaszép szempár sugároz felénk...

Ha megtanuljuk megbecsülni, szeretni és elfogadni azt az embert, aki visszanéz ránk a tükörből, ha UTAT engedünk az ÚJnak, ami az elején ismeretlen és emiatt talán kicsit ijesztő is, de valahol legbelül érezzük, hogy ez lesz a helyes út, akkor jön el AZ A PONT. Eljött EZ a pont... :) 

"Sötét erdő sűrűjében bandukolsz végtelennek tűnő ideig,

szürke napokon csak túlélni akarsz, reggeltől estig.

Hidd el, a hosszú úton meglátod a szivárványt,

amely majd elfedi a sok hátborzongató ármányt.

Ajándékba kapsz majd olyan szép lelkű kísérőket,

akik önmagadért szeretnek és úgy fogadnak el téged.

Te is át tudod lépni félelmeid hatalmas gátját,

ha utat engedsz, hogy láthasd az Élet csodáját."

/s.k./