Éber álmod(oz)ás

Múlt éjjel nem tudtam elaludni... Veletek is előfordul? Hát persze... És ilyenkor kattog az agyunk... Mindenféle "überfontos" dolgon... pl. mit főzzek holnap? Hogyan logisztikázzam a csajokat A pontól B pontba? Vagy éppen a "becsuktam-e a hűtőajtót" hiperszuper releváns kérdés...
Sokszor próbáljuk úgy terelni a gondolatainkat és elérni legalább az alfa állapotot, hogy valami szépre gondolunk, ami megtörtént, vagy éppen nagyon vágyunk rá, hogy megtörténjen. Közben esetleg zenét hallgatsz, olyat, ami nyugtat, kikapcsol, ellazít. Nem "hevimetál", vagy "dizájnospopsláger". És többször az is megesik - legalábbis velem -, hogy a zene valamilyen úton-módon találkozik a gondolataimmal, különböző érzésekkel fűszerezve azokat. Hmmm.... Apropó... Érzések... Milyenek? Jók? Rosszak? Ambivalensek? Kellemesek? Visszataszítóak? Esetleg szenvedélyesek? Mindig más érzések kavarognak bennünk. Egyszer fent, egyszer lent. Mintha egy szivárványon csúszdáznál, - ahogy Bogyó próbálta meg a Bogyó és Babóca meséből (legtöbb kisgyermekes szülő szerintem vagy ezerszer látta ezeket a meséket).
Egy dallam azonban folyton visszatérő nálam, mind a "füldugóból szólva", mind pedig dúdolgatva. Néhány éve szerettem meg André Rieu gyönyörű alkotásait. Van egy mű, amelyet legfőképpen azóta hallgatok, hogy letört a szívem egy jó nagy darabja (https://www.youtube.com/watch?v=qMuKw1NYpjs)...

Immáron két éve, hogy én is elveszítettem valakit, egy számomra nagyon fontos személyt, akiből csak egy van, mert csak egy lehet az ember életében. Ennyi időre volt szükségem ahhoz (bár a folyamat még nem zárult le teljesen), hogy elfogadjam, "felfogjam", mi történt. Bár abban biztos vagyok, hogy teljesen megbékélni nem fogok tudni a helyzettel...

Hogy miért? Mert nem tudom simogatni ráncosodó bőrét... Mert nem látom bölcsességtől fénylő szemeit, amelyek az unokáira ragyognak... Mert nem ölelnek át óvó kezei... Mert nem tudom felhívni, ha elakadok a főzésben-sütésben.... Mert már "nem tesz helyre", ha éppen arra van szükségem. És mert nem tudom elfogadni, hogy a "természet" így próbál egyensúlyt teremteni a Földön... Még ha el is fogadjuk azt, hogy kinek előbb, kinek utóbb "menni kell", ez a "beosztás" sokszor szörnyen igazságtalan.

Kedves Olvasóm! Ha Te is veszítettél el már valakit, akkor Te is éreztél némi féltékenységet mások iránt. Akár bevallod saját magadnak, akár nem. Akár mosolyogsz másokra és belül őrlődsz, akár nem. És szinte fel tudnál robbanni, amikor valaki épp azt a személyt szidja, aki a Te kezedet már nem foghatja, akivel Neked már nincs lehetőséged nemhogy hajba kapni, de beszélni sem. Tudod, mit tudsz tenni? Megszólítani! Mert valahol biztosan hall Téged. És még tudod, mit tudsz, amit lehet, hogy régebben nem tudtál volna? Magaddal vinni. Hová? Mindenhová! Hol? A SZÍVedben! 

Együttérző ilyenkor csak az a személy lehet, aki szintén át- és megélte ugyanezt. A gyász valóban egy folyamat. Egy iszonyú fájdalmas, hosszú folyamat...
Először kimondhatatlan düh, harag van Benned, amelyek mellé társul a "miért pont én?" és a "miért pont most?". És tudod, ez KELL, kell az önsajnálat, mert az tud tovább lendíteni a következő lépcsőfokra. És KELL sírni, ha úgy érzed. És hangosan sírni, ha épp úgy jön ki. És egyedül is lenni. És úgy is sírni. Egy ideig a képét sem tudod elővenni a fiókból, vagy elteszed a szekrény mélyére a fotóalbumot, amelyben kis fogatlan babaként a kezedet fogja és őszinte, önzetlen szeretettel Téged néz. Aztán elő KELL venned, és ha úgy alakul, elkezdesz beszélni... Kihez? Hozzá! Ha Vele nem is tudsz, de Hozzá IGEN! És ez egy nagyon lényeges előrelépés a fent is említett folyamatban. Hogy miért? Mert ezután tudsz EMLÉKezni. Mert ilyenkor rájössz, hogy valóban megtörtént. És már nem keresed az utcán, nem keresed a boltban, nem keresed azokon a helyeken, ahol EGYÜTT jártatok. Ahol felnőttél. Mert már tudod, hogy már nem láthatod. De ÉRZED. Benned, Melletted, Veled.
Ezután elérkezik az a "szint", hogy már képes vagy a szép emlékeken, kellemes, meleg érzéssel mosolyogni és NEM CSAK sírva emlékezni.

Amikor már tudsz mosolyogni és úgy Rá gondolni, elmondhatod, hogy nagy lépést tettél előre.
A hosszú úton, amelyen már szépen haladsz, még egy dolgot szem előtt kell tartanod. Megbecsülni azokat, akik még vannak Neked és hálásnak lenni ezért. Értük. Mindenkinek az életében vannak olyanok, akikért képes mindent megtenni, bármi áron. Ha Rájuk nézel, akkor tudod, hogy Értük érdemes... De ne csak Értük, Önmagadért is lépj előre! Mert Neked is csak egy Életed van. Igen, vannak helyzetek, amelyeket egyszer így, egyszer úgy élünk meg. De ÉLÜNK. Te is és én is. Hát tegyük ezt úgy, hogy valóban ÉRDEMES legyen!

Mert megérdemled, megérdemeljük.
Előre nézz, ne hátra! A múltban sok mindent tanulunk: a világról, másokról és önmagunkról. A jelenünket a múltban tapasztaltak tanultak segítségével éljük. A jövőt pedig a múlt és jelen fűszerezéséből alkotjuk. Az elégedetlenkedés, a bosszankodás, a rossz gondolatok nem visznek előre. Hanem marasztalnak, visszahúznak. Ezeket tegyük el szépen egy képzeletbeli dobozkába és jól zárjuk el. Ha néha helyet is engedünk ezeknek a negatív érzéseknek, csak nagyon csekély mértékben tegyük és "nyomjuk el" valamivel, ami CSAK NEKÜNK adatott meg, másoknak nem. Mert mindenkinek van egy ilyen az Életében. Keresd meg! Legyen az egy másik személy, vagy egy hely, ami csak a Tiéd, vagy a Te utad, a Te célod. Merj álmodni és tenni érte. Akár akkor, ha alszol, vagy éppen ébren álmodozol...