SzitakötőAnya

Kedves Olvasó!  Kicsit most más jellegű írást olvashatsz; egy levelet, amelyet  Anyukámnak írtam, aki lassan már 8 éve nincs közöttünk. Akit olyan hirtelen veszítettem el, mint az a pillanat, amikor elfújjuk a gyertyákat a szülinapi tortán. Valójában nem is veszítettem el, hiszen bennem él tovább. Az alábbi levél megírását Odafentre címeztem, a csillagokhoz és tudom, hogy rajtam kívül sokan osztoznak hasonló érzésekben, ez sarkallt levelem megosztására.    Az alábbi sorok nem könnyekkel telve, hanem hálával átitatva íródtak, hogy megadatott számomra egy olyan csodálatos Édesanya, amilyen az enyém volt. Ugyan melankolikusnak tűnhet első olvasatra, de tudom, hogy sokat értik és átérzik a tartalmát. Drága Anyu! Már én is tudom... az évek múlása nem gyógyítja a léleksebeket. Annak ellenére, hogy egy testi seb - mint amikor nagyokat estem görkorival - milyen hamar képes gyógyulni, regenerálódni, a lélek erre azonban képtelen. Az összegyűrt papír sem lesz ugyanolyan, mint ...

 Kedves Olvasó! Bizony... több, mint fél éve ragadtam billentyűzetet, remélem, néhányan vártátok az újabb írásomat. Hiszek abban, hogy a soraim néhányatokat elgondolkodtatnak, megmosolyogtatnak vagy csak úgy kikapcsolnak. Bízom benne, hogy többen közületek azt is érzik, nincsenek egyedül a problémáikkal, feladataikkal, mindennapi küzdelmeikkel. Annyi de annyi megfáradt, motiválatlan, életunt, kedvtelen, morcos arcot látni a mai világban. A diákjaimon is sokszor azt veszem észre, hogy csak túlélni szeretnének. Ilyenkor mindig azt kérdezem:  Mi a célod? Mi az, ami előre visz? Mit tudnál tenni azért, hogy ne így érezd magad? És egyáltalán... mi tesz boldoggá? A fenti kérdésekre vagy az a válasz, hogy: "Nem tudom."... esetleg az, hogy: " Fogalmam sincs." Vagy az, hogy: " Csak úgy lenni." Annyiban igazuk van, hogy néha szükségünk van arra, hogy "csak úgy legyünk". Amikor nem a következő "post it"-et írod és 3 különböző helyre is rögzíted a l...

Kedves Olvasóim! "Mintha nem lennék jó helyen..."  "Nem értem, elvileg minden stimmel, de mégis ..." "Hová tartozom?"  "Tényleg ez az én utam?" Megannyi hasonló kérdéssel már biztosan Ti is találkoztatok. Emlékeztek, amikor a kísérőkről írtam? Minden embernek, aki az utunkba sodródik, valamilyen célja van az életünkben. Ez ugyan eléggé közhelynek tűnik, de ha belegondoltok, nagyon is igaz. Kapásból tud mindenki legalább egy ilyen embert említeni a saját életében. Vannak, akiktől tanulunk valamit, vannak utazótársak, akik átsegítenek egy-egy életszakaszon és vannak, akik hozzájárulnak ahhoz, hogy jobban megismerjük önmagunkat, akár egy csalódás, vagy éppen valamilyen felejthetetlen emlék által. Mindig formálódunk, úgy válunk azzá, akik igazán Mi vagyunk. Valaki rövidebb, valaki hosszabb ideig kísér minket. Olyan is van, aki már régóta velünk van, de még nem fogja a kezed. Hanem ott van. Odabent a Lelkedben. Egyszerűen tudod, hogy létezik valahol, ...

Kedves Olvasóim! Sajnos képtelen voltam más címet adni ennek a bejegyzésnek. Mondjuk azt, hogy a nyári szünet csodás, tele számos élménnyel, programmal... Naná, ez így van. De azért azt is említsük meg, hogy minitini csajokkal sok-sok "izgalmat" is hoz ez az időszak. Amikor már lement a "de jó, hogy vége a sulinak + imádom, hogy ennyi időm van - feeling", előfordul, hogy nehezen találják fel magukat a csajok. Ha éppen nem idill van (azért néha akad), akkor az egymás oda-vissza szekálása anyai szemmel (és füllel!) olyan "mindjárt-a-falra-mászok" vagy "elfutok-egy -lakatlan-szigetre"- hangulatba taszít.  Ilyenkor számos taktikával próbálkozunk:  1. Ne már csajok, ezen kell vitázni! Ugyan! 2. Üljetek le és beszéljétek meg! A kiabálás nem old meg semmit.  3. Ez most komoly? Tényleg az a baj, hogy átlóg a nagylábujja fél centivel a küszöbödön és rád néz? 4. Ha nem hagyjátok abba, akkor nem ...! (ez a mondat határtalan mennyiségű lehetőséget rejt...) 5...

 - Már megint elbénáztam...  - Nem lehet igaz, hogy ilyen szerencsétlen vagyok! - Ez tuti csak velem történik...  - Miért nem sikerült??? Vagyunk egy páran, akik fejében ezek a mondatok már nem egyszer záporoztak, sőt mi több, bizonyos élethelyzetek egy tomboló viharral való küzdelem következtében a mélybe taszítottak.  Van az a pont, amikor úgy érezzük, feladjuk. Ez is "kell". Minden veszteséget meg kell "gyászolni", legyen az egy szeretett személy elvesztése, egy házasság kudarcba fulladása, egy régóta dédelgetett álom elhalványulása, vagy akár az a pillanat, amikor minden lépcsőfokra sikeresen léptél, de a legutolsóról lecsúszott a lábad.  Előfordul, hogy a környezetünk nem éppen a megfelelő módon próbál lelket önteni belénk:  ~ Ne sajnáltasd már magad!  ~ Te csak panaszkodni tudsz! ~ Miért nem állsz talpra végre??? Vagy éppen közhelyekkel próbálnak minket jobb belátásra bírni: ~ Az idő majd megoldja... Ez utóbbi talán igaz is... Egy idő után vannak...

Hiába hiszed, hogy felnőtt vagy, hogy "érett" és hogy bármit megtehetsz... Egy olyan utazáson veszel részt, amely a leghosszabb, a legtartalmasabb és a legegyedibb. Csak a Tiéd. A Te UTAD.  Ha kívülről nézed, egy filmként peregnek a jelenetek. Te vagy a főszereplő. Számos mellékszereplővel találkozol, akik formálják, egyengetik. Akik terelnek, ellöknek, vagy épp letaszítanak és göröngyös útra visznek. Akik felemelnek, kezet nyújtanak és kihúznak a gödörből. A völgy után indulhatsz a hegyre fel, de egy földrengés következtében elnyelhet a végtelen mélység is.  A Te DÖNTÉSED, hogy merre indulsz. Néha kicsit el KELL süllyedned a mocsárban... hogy értékelni tudd, milyen volt, amikor biztos talajon jártál.  Utazunk... Állomásokhoz érünk. Minden ÁLLOMÁS egy-egy mérföldkő is egyben. ELSŐ nap az óvodában, remegő térdek, ismeretlen emberek sokasága... olyan elveszett voltál, de aztán megtaláltad a helyed; emlékszel, amikor először lépted át az iskola kapuját? Egy új kezdet, de egy...